ETRUSZK ROKONAINK?
- Egy kis lingvisztikai és történelmi reflexió gyanánt -
Úgy látszik, ez az esztendő nekem a meglepetések esztendeje
- valamelyik témakörben néhány
hónappal ezelőtt írtam egy cikket «Meglepetés» címmel, a rosszakat
és a jókat beleértve egyaránt. Annyi bizonyos, hogy unalomra még egy
másodpercnyi időre sem volt okom...
Szabadságra menetelem előtt itt volt egy újabb meglepetés, amelyet
egyenesen az «Il Mulino» könyvkiadó kiadványkatalógusa «Nyelvészet és irodalomkritika»
rovata szerzett nekem: ebben a hónapban megjelenő finnugor-eredetet valló nyelvészek idegeit - mint jelen
sorok magyar-történelem szakos íróját, ki ez utóbbi hivatalos
eredet-hagyományon nőtt fel és lett fent említett szakos tanár - felborzoló,
Mario Alinei «Etruszk - Mint a magyar egy
archaikus formája» c. könyvéről hírt adó előzetes tájékoztató, amely
az alábbiakat közli:
«A szerző
bizonyítani szándékozik az etruszk rokonságát a magyarral az európai
nyelvek eredetével kapcsolatos kutatásai eredményeként következtetett elmélete
alapján. Ezen állításának alapjául a két nyelv közötti számos nyelvi, valamint az etruszk és az ősi magyar tisztségek hasonlósága szolgál. Ezek a
hasonlóságok tették lehetővé a
szerző számára a legjobb etruszk tudomány
elért eredményeinek javarészének megerősítésével azokat tovább
fejleszteni, s az eddigi lefordított szövegek pontosabb fordításait és a mai
napig még lefodíthatatlannak tartott, vagy csak részben lefordított szövegek
megfejtését. A könyv az etruszk őstörténet eddig elért ereményeinek
újraértelmezésével, s azzal az ősmagyarok honfoglalásának dátumának új
hipotézisével zárul.» (Fordította
© Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda)
Noha a hír nem új, mert nemcsak jelen korunkban, hanem
századokkal ezelőtt is már felmerült - elég ha csak a magyar-etruszk rokonság
mellett emlékezünk azokra a hangokra, amelyek már pedzegették a magyar-sumér,
magyar-kelta, magyar-japán rokonságot, de ezen hangokat csak elfojtották, s
most ismét különféle hazai és nemzetközi fórumokon újból feléledtek, bár a
hivatalos tudományos állásfoglalást képviselők agyonhallgatják, s ugyanez
történik itt olasz honban is, mert eddig még semmiféle reakció nem jelent meg
se pro se kontra sem a kiadó sorait, sem a lent említett újságcikket követően. Mellesleg megjegyzem, hogy a
magyar-japán rokonsággal kapcsolatban van egy kisgyermekkori emlékem, amikor
anyai nagyapám mesélt nekünk az első világháborús fogságáról, majd Japánba
kerüléséről - amíg aztán az amerikaik haza nem juttatták őt felszabadított
fogolytársaival együtt - említette, hogy a magyar felszabadított hadifoglyokat
a japánok meleg szeretettel fogadták, s nem győzték mindig ismételni, s arra
hivatkozni, hogy a «magyarok és a japánok testvérnép». Ezenkívül napjainkban is
találkoztam hazai izgalmas szakemberek által írt szakcikkekkel, s egyikükkel
még kapcsolatba is léptem. (Erre majd még visszatérek később.)
Ezen hírrel felajzottan írtam a kiadónak, hogy recenzió
céljából, éppenhogy megjelenik a könyv, szíveskedjenek a szerkesztőségbe
eljuttatni egy példányt. Még nem láttam a könyvet, eddig még nem kaptam semmit,
igaz, hogy még nem is jelent meg a könyvpiacon a beharangozott könyv.
Éppen, hogy megérkeztem a tengerparti nyaralónkba, olvasom
a «La Repubblica» augusztus elsejei számában Cinzia Dal Maso alábbi
cikkét:
«A
legújabb hír az etruszkokról: a magyarok rokonai
Nem,
nem tréfa: egy jeles nyelvtudós 500 oldalt szentelt annak bebizonyítására, hogy
a «titkok népének» nyelve a sztyeppéről származik. A könyv, amely hamarosan meg
kell, hogy jelenjen, máris megosztja a tudósokat. Professzor úr, elő a
bizonyítékokkal! /
Az
etruszkok Magyarországról jöttek? Mesének vagy az uborkaszezon tréfájának
tűnik, amely a toszkánaiakkal akarja elhitetni a magyar
eredetüket. Az elméletet azonban egy tekintélyes olasz nyelvész, az utrechti
egyetem emeritus professzora, Mario Alinei állította fel, aki ezen utolsó könyvében csaknem 500
oldalon fejtegeti azt, amely szeptember elején jelenik meg a Mulino Kiadó gondozásában.
Napjainkban - mint ahogy az etruszkrajongók jól tudják -, az etruszkok eredetének kutatása ismét
divatos témává kezd válni.
A
«titkok népe», mint ahogy mindig is emlegették őket a szakma bennfentesei,
ennek ellenére hasznosabbnak tartják történelmük tanulmányozását, semmint a
bebizonyíthatatlan eredetük kutatását. Csupán néhány hete látott napvilágot
Giovanni Semerano «A nép, amely
legyőzte a halált. Az etruszkok és nyelvük»/«Il popolo che sconfisse la morte. Gli etruschi e la
loro lingua» c. könyve (Bruno Mondadori, 163 oldal, 18,50
Euro). Giovanni Semerano elmondta,
hogy az etruszk az ókori Közel-Kelet nyelveinek, főként a sémi nyelvek
keveréke. Alinei most mindezt elveti s Ázsiából Kelet-Európába vezet el
bennünket.
Már a könyvcím is magáért beszél:
«Etrusco, una forma arcaica di Ungherese»
(Az etruszk, mint a magyar egy archaikus formája). De mindez még világosabbá
válik Alinei által néhány éve kidolgozott «Kontinuitás-elmélet»-én keresztül. Természetesen nyelvi kontinuitásról van szó. Az
őskortól, egyenesen a paleolitikumtól
napjainkig. A világ nagy nyelvcsaládjai nem az utolsó évezredek népeinek
vándorlásainak eredménye, hanem
azok mindenkor egy meghatározott területen élő népek nyelvei. Tehát el
kell törölni az összes ázsiai és európai invázó népeket idoeurópai nyelveink
eredetének magyarázatát tekintve. Görög, latin, itáliai/«italicusok» és kelta
nyelvek rokoni kapcsolatban állnak egymással, mert mindig is léteztek az illető
helyeken.
Az etruszk nyelv azonban nem, mert különböző. Ezt mindenki tudja.
Egy ragozó (agglutináló) nyelv, amelyben a szógyök és a rag/toldalék
összeolvadás nélkül kacsolódik. Bővelkedik réshangokban (amelyek Alinei szerint
a mai toszkánai dialektusban élnek tovább). Jellemző vonások ezek, amelyek arra
utalnak e tekintetben, hogy az etruszk a magyarral megegyezik.
Ám Alinei
igazi bizonyítékai a tisztségek elnevezései lennének, amelyek elnevezései
hasonlóak a két nyelvben, sőt még szerepüket tekintve is analóg. «Rendkívüli
affinitások ezek» - magyarázza -, «amelyek nem lehetnek a véletlenek
következményei». Így
nekilátott az etruszk szövegek fordításának mind a már ismert eddig lefordítottakat, mind a számunkra
még megfejthetetleneket a magyar
nyelvvel való összefüggések figyelembevételével. Úgy tűnik, hogy ezen kisérlete
működőképes volt.
Ám, ha a nyelvészet meggyőző, hogyan igazítható hozzá a történelem? A jelenleg
elfogadott elmélet szerint a
magyarok a korai középkor folyamán érkeztek a mai Magyarország területére, s
legkorábbi nyelvemlékeik erre a korra vezethetők vissza. Az ekkori magyarok és
az első etruszkok között szinte két évezrednyi történelem telt el. «Igen
ám, de ma már sokan úgy gondolják,
hogy a vándorlás jóval korábban ment végbe - folytatja Alinei -, s egyenesen
azt hiszem, hogy a Krisztus előtti
III. évezredben, az úgynevezett kurgán-betöréssel,
mely népek a Fekete-tengeri északi sztyeppékről érkeztek Európába.» Török
népek, s valóban, a magyar nyelv sok török nyelvi elemet tartalmaz,
amelyek megkülönböztetik az összes
más finnugor nyelvcsalád nyelveitől, amelyhez tartozik. Tanulság: a magyar
nyelv különbözik a közeli nyelvektől mint az etruszk az
itáliaiaktól/«italicusoktól»˛. Alinei szerint mindkét népnyelv nem autochtoną,
hanem hódító betörő. A magyarnak sikerült egybeolvadnia a helyi nyelvekkel, míg
az etruszk a legutóbbi dél-nyugat felé irányuló magyar vándorlások egyikének
köszönhetően kitartóbban őrizte meg sajátosságait.
S hogy az etruszkok Magyarországról érkeznének, mondja Alinei, azt a
régészek már jó ideje bizonyították. Ez az elmélet visszaszáll a hatvanas
évekre, Hugh Hencken «Tarquinia and Etruscan
Origins» című könyvében teljesedett ki, amelyben a szerző nyiltan
beszél a «titkok népének» a
Kárpát-Duna-medencéből való bejöveteléről.
"Ellenben ennek az elméletnek nem volt nagy
sikere", jegyzi meg Adriano
Maggiani, a velencei egyetem etruszkológiai tanszékének docense. «Egy csupán a
sok közül: hiszen minden szakkönyvtár rendelkezik egy önálló részleggel, amely
az etruszkok eredetéről szóló könyveknek tartanak fenn. Kezdve egy bizonyos
Annio di Viterbóval, aki 1498-ban az etruszk nyelv héber eredetét hangoztattał,
egészen a 20. századi legjelesebb nyelvészekig. Az egymástól időben és térben oly távol álló magyar és
etruszk nyelv közötti Alinei által kimutatott hasonlóságok inkább
jövevényszavak eredményei lehetnek; egy közvetlen eredet gondolata számomra
nehezen elképzelhető.» Mindenesetre Alinei könyvének még meg kell jelennie és
máris megosztja az
etruszkológusokat s ez a «titkok népének» szerelmesei számára az egyedüli biztos tény.» (Fordította © Dr.Bonaniné
Tamás-Tarr Melinda)
ą Autochton: [e.: 'autohtón'] gör., 1.
bennszülött, ősi, törzsökös eredeti ; 2. geol.:
helyben keletkezett, keletkezési helyén maradt; 3. él.: őshonos.
˛ «Italicusok»: a dél-itáliai 'italicus' törzs nevéből az 'italicusok' gyűjtőnevet kapták a
görögöktől.
ł Sajó Tamás
megjegyzése az ő fordítása végén: «Pontosabban
nem héber, hanem arám eredetét, minthogy az egyik legjelentősebb etruszk
városból származó, s gyökereire nyilvánvalóan büszke Viterbói Annius, VI.
Sándor pápa titkára a reneszánsz korában hihetetlenül sikeres könyve révén –
amely 17 általa hamisított ókori írást tartalmazott – azt igyekezett
bizonyítani, hogy az özönvizet túlélő Noé és családja arám nyelven beszélt, s a
bárka megfeneklése után közvetlenül az Ararát hegyéről vándorolt Etruriába*, a
mai Toszkánába.»: ( http://www.studiolum.com/etruszk/
)
* Etrúria (ahogy annak idején én tanultam): Kr. e. VIII.
sz.körül Etrúria eredeti területe
a Tiberis - Arnus -Tirrén-tenger által határolt vidék. A Kr. e. VII.
sz.-ban hatalmuk Itália-szerte
számottevő volt, és a VI. sz.-ban érte el tetőpontját, amikor Tiberistől az
Alpokig Itália egyharmadát uralták. Politikai szervezetük alapját a tizenkét
etruszk szövetsége alkotta (Arretium, Caere, Clusium, Cortona, Perusia, Pirgi,
Roselle, Tarquinii, Veii, Vetulonia,
Volsini, Vulci). A városok a nemzetségi rendszer felbomlása óta «királyságok» voltak, eleinte választott
királyokkal, akiknek a hatalmát azonban - Kr. e. VI. sz.-tól - a megerősödött
arisztokrácia korlátozta. (Az államhatalom jelképe a vesszőnyalábba szúrt bárd,
a bíborszínű tóga, a jogar és a trónszék.) Az arisztokrácia jelentős
kiváltságokat élvezett, a termelőmunkát a szabad parasztok és rabszolgák
végezték. Figyelmet érdemlő az etruszk nők kivételes helyzete, amely eltért més
korabeli népekétől. Egyes családi ügyekben önállóan döntöttek, részt vehettek a
nyilvános játékokban (gladiátori viadalokon), éppoly szabadon viselkedhettek,
mint a férfiak, a gyermekek pedig mindkét szülőjük nevét, tehát anyjuk nevét is
viselték...
Alig
vártam, hogy leteljen pihenő és alkotói szabadságom, hogy ismét a
könyvrengetegeim közt elmerülve, s az internet világában
kereshessek-kutathassak ezzel is
megnövelve és megnehezítve a párhuzamosan folyamatban lévő készülő
tanulmányaimhoz szükséges szakmai kutatásaimat.
Csodálatos világ ez az internet, ha valóban sikerül
munkaeszközként használni. S én szerencsére azok közé tartozom, aki munkáját el
sem tudja képzelni enélkül. Csak akkor bosszantó, amikor a szakmához szükséges
információkat nem minden szakágban lehet megtalálni, mert még nincsenek meg az
érdekelt művek, tanulmányok elektronikus változatai. De még így is nyert ügyem
van csak a hagyományos könyvtári
búvárkodással szemben! ...
Éppen így jutottam olyan olvasmányélményekhez, amelyekről
csak imitt-amott jutottak el hozzám hangfoszlányok, most pedig lám, csak egy
kattintás, s egy óriási adathalmaz kerül telhetetlen s kielégíthetelen
tudásszomjam részbeni enyhítésére. Mert igen, az idő egy kegyetlen tirannus.
Itt van egy kis morzsányi, ami bizony minden értelmes
gondolkozó fejében szöget üt, ill. már két évtizede is megtörtént, de hát az
akkori politikai «Bologató Jánosok» világában a körülmények nem tűrték a
kötelezően megkövetelt állásfoglalástól való eltérő véleményeket... S jaj, aki mégiscsak kilógott a sorból!...
S lám-lám, micsoda érdekes ismeretekre és kapcsolatokra
tettem szert!... Ime csak egy kis izelítő az egyik hazai - most még egyelőre a
neve legyen titok, mint maga a «titkos etruszkok» - etruszkológussal váltott
levelezésből:
«Köszönöm jelentkezését. Az Ön által ajánlott cikket
már megjelentettük magunk is a történelemmel
foglalkozó honlapunkon is. Magam éppen most készülök felvenni a kapcsolatot
Alinei professzorral, épp a napokban kaptam meg címét M... L... [szándékosan nem közlöm a teljes nevet] nyelvész, politológus barátomtól, aki egy egyetemen
dolgozott vele Utrechtben, amíg Alinei haza nem tért Olaszországba.
Nos, Alinei indítékain nem vagyok meglepve, végtére is
az indoeurópai és sémita elszármaztatások erőtlennek bizonyultak. A magyar
közvetítésű sztyeppei eredet valóban fantasztikusnak hat, de csak akkor, ha a
Kárpát-medencét nem az európai ősműveltség terepének látjuk. Ezen bőven
keresztül ment a sztyeppei műveltség is, a Kárpát-medencében Kr. e. 2200 és IV.
Béla között éppen 29
alkalommal. Igazából fel sem tudom fogni, hogy Alinei nyugati létére ekkora
rizikót vállalt: Árpád honfoglalása előtt 2000 évvel magyar jelenlétet
Etrúriában feltételezni - hát ez arrafelé égetnivaló bűn lehet, persze nálunk
is. Hisz a mai verzió szerint Árpád előtt nem voltak magyarok itt nálunk. És
mégis igaza van, ebben nagyon tudom őt támogatni, de ő is engem. Alinei jó
nyomon jár, de a "fejvesztést" jelentő mozzanatot nem vállalhatja
fel, hogy tudnillik nem közvetlenül ránk hivatkozik, hanem a sztyeppére.
Végtére is, nem mondhatja ki helyettünk, hogy a Kárpát-medencében ősidők óta
mindig magyarul beszéltek, és még Árpád is csak beolvadhatott e nyelvi,
műveltségi közegbe.
Szívesen küldök Önnek egy példányt A magyar ókor első
kötetéből, hogy egyben láthassa azt, amiről írok. Nem tagadom, vannak a
nyugatiak számára nehezebben emészthető fejezetei is a könyvnek. Ennek fényében
lesz majd eldönthető, hogy elég lesz-e csak az etruszk anyagot körüljárni, vagy
esetleg később az egészet. A két kötet 900 oldal.
Addig is könyvem angol előszavát mellékelem
szeretettel...»
Az érintett etruszkológus - mint ahogy írja nekem - saját
s igen izgalmas irányzatot képvisel az otthon megszokotthoz képest. Mégsincs
egyedül abban, hogy a Kárpát-medence kőkori történelmét folyamatosnak tekintve,
bennünket az őseurópai nép leszármazottainak tekint. De
természetesen nemcsak magunkat, hiszen ha az Kr. e. 500 táján észlelhető
egységes európai műveltségre (nem civilizáció!) és egységes nyelvre gondolván
arra kell következtetnünk, hogy akkor a kelták, az etruszkok és mi is annak
leszármazottjai és örökösei vagyunk.
Hangsúlyozza, hogy a hazai kutatóink az Árpád előtti
Kárpát-medence történelméről hallani sem akarnak. Titokzatos etruszkológusom
viszont jogosan azt gondolja, hogy szülőföldünk történelme - akár 40 000 évvel
ezelőttől is - a miénk ugyanúgy, ahogy azt Európa más népei kétségek nélkül
gondolják. Emiatt azt a sajátunknak kell tekintenünk, és ennek megfelelően
megbecsülnünk. Mi ma nem állhatunk értelmi és érzelmi kapcsolatban kőkori,
újkőkori, bronzkori leleteinkkel, mert ezt nekünk nem tanítják. Azért dolgozik,
hogy ugyanúgy tisztelhessük, és a magunkénak tekinthessük akárhány ezer év
történelmét Magyarországon is. Biztos abban, hogy ez a törekvése vitákat okoz
majd, de ezt a kockázatot vállalnunk érdemes. Társadalmunk egészségesebb mentális
állapotára vágyva mindenképpen. Az egészséges népi öntudatot a történelem is
formálja...
Befejezésül itt van két kis
részlet az ígért könyvből:
«......Hogy a Disciplina Etrusca még a korai kereszténység
időszakában is mennyire eleven volt, annak bizonyítéka, hogy 408-ban, mikor a
nyugati gótok Rómát ostromolták, római feljegyzések szerint etruszk villámjósok
ajánlották fel segítségüket.ą Eszerint az
etruszkok saját maguk szabta végzetük beteljesedése ellen semmit sem tettek.
Belenyugodtak abba, hogy más nép részévé válva új életet kezdhetnek. Ezért az
etruszkok nem haltak ki, de hozzáidomulva a latinokhoz, immár lélekben latinná
alakulva újra kézbe vették a város sorsának irányítását, miközben velük,
helyettük, mint agymosott, átprogramozott nép, megindultak a latin
világbirodalom létrehozásának rögös útján.
Teljes műveltségük –
általuk - tovább élt immáron a latinok neve alatt, akik enélkül semmire sem
mentek volna. A latinok hálából úgy elfelejtették okosabbik felüket, hogy
kétezer évvel később újra fel kell fedezni őket. A történet ismerős már
korábbról is, szinte ugyanez történt Asszíriában is. Az előbbi történet viszont
megdöbbentő, mert a világtörténelemben most hallhatunk először egy nép saját
maga számára kijelölt életkoráról, saját maga szabta népi életének
beletörődéssel tudomásul vett befejeződéséről, sőt mi több, önkéntes
eltűnéséről. Most újra Pap Gábor Pilis-szindrómában írt, önfeláldozásról szóló
sötét gondolatai vetődnek elém. Hát mégis lehetséges lenne, hogy egy lélekben
emelkedett, kiművelt nép a közös tudat szintjén, magyarul népként megfogalmazva
közös életét, mint egy ember életének megállóit felvetítse valamiféle égi
megállókhoz népe sorsát? Képes legyen arra, hogy a maga által kijelölt népi kor
elérése után önként eltűnjön az árnyékvilágból? Népi élete alkonyán, a III-II.
században valóban komorak már a színek, sok, túl sok a halál. Talán nekik csak
átköltözést jelentett a másik domboldal kevésbé faragott, durvábbra vett kövei
közé, ahol a holtak birodalma állt. Hitük szerint egy másik világban élték
tovább földi életüket ugyanolyan kényelemben, mint korábban a fényesben. Ezért
talán nem is volt számukra olyan nagy szörnyűség új név alatt újra megjelenni,
szinte újjászületésként is felfogható. Jónéhány lappal fentebb éppen erről
szólt egy gondolat, ott akkor úgy látszott, mintha számomra az etruszkok nem is
tűntek volna el, csak ruhát cseréltek volna. Ha utólag megállunk egy
pillanatra, azt láthatjuk, hogy etruszkként valóban eltűntek, műveltségüket a
durvalelkűek ölébe borították, azok azonban nem javultak meg ettől. Egy
Krisztusi gondolat, netán előkép az ókorból. Feláldozásuk - profán elképzelés
nyomán - a jelek szerint nem a megfelelő alanyt érte, hiába való volt, mert
emezek megokosodva úgy kifosztották és feldúlták a Világot, hogy még ma is azt
nyögjük. Éppen kedves etruszk rokonaink ügyeit is szeretnénk rendbe tenni, mert
a feláldozás után már senki sem akar egykori valójukra ráismerni. Ez az elénk
vetülő kép etruszkjainkról valószínűleg még igen sokáig nem hagy békén bennünket,
megemésztéséhez, feldolgozásához a felismerés e rövid ideje biztosan nem
elég...»
ą Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában, Corvina,
Budapest, 1977, 53-56. o.
«…Tiniának, az etruszkok viharistenének, Jupiter és Zeusz elődjének a
bolsenai múzeum udvarán álló, közel háromezer évvel ezelőtt kőbe vésett neve
olyan megilletődést váltott ki belőlünk, hogy mindketten némán álltunk, mintha
áldozni készülnénk. Áldozni egy rég letűnt nép hite, keze nyoma előtt.
"Itt találták Bolsenában?" "Igen." Gondolatokba mélyedve,
egyetlen szó nélkül baktattunk fel a palota tornyába. A régész az ablakra
mutatott. Napsütésben ragyog a Bolsena-tó. Hullámzó dombok, gyönyörű erdőség –
a megejtő látvány hihetővé teszi, hogy az etruszkok ide helyezték legősibb istenségük
– Fanum Voltumnae – lakóhelyét. "Lehet, hogy a francia Blochnak és az
orvietói Bizarri professzornak is igaza van? Lehet, hogy Bolsenától Orvietóig
az egész táj megszentelt liget volt? A Tinia-oltár csak valószínűsít, nem
bizonyítą"– mondja Szántó Lívia. Meglehet, de hogy most a közelben
jártunk, az biztos. Volsinii elemi erejű szakrális hely, méltó egy Pantokrátor
jelenlétéhez. (Tinia ugyanakkor a hettita Tesup, a Tell
Halaf-i Tesup, az urartui Teseba˛ azonosa.) Nem tartom kizártnak, hogy Veii,
amely kísértetiesen hasonlít a Pilisre, korábban nem vitt-e hasonló szerepet, a
rómaiak évtizedekig tartó makacs ostroma erre mutathat. Glastonbury után ide,
Volsiniibe is el kell menjünk, hogy alaposabban és közelebbről láthassuk meg
azt, amit ott látni kell. Ezt éppen késői adatok erősítik meg, hisz a Kr. u.
IV. században Constantinus, a római császár újra engedélyezi Volsinii évenkénti
etruszk összejöveteleit. Mondja meg nekem végre valaki, - hadd ébredjek fel -
hogyan lehetséges az, hogy egy kipusztítottként, beolvadtként, eltüntetettként
nyilvántartott nép, hogyan képes négyszáz évvel állítólagos eltemetése után
szakrális központjának visszaállítása érdekében olyan nyomást gyakorolni a
római világbirodalom császárára, hogy az engedjen a követelésnek. Sőt, 408-ban,
nem sokkal a gótok római fosztogatása előtt papjaik, táltosaik májjóslási
szolgálatukat ajánlják fel.
A hosszú csend, ami ezután következett
majd ezer évre rá még egyszer újra megszakadt. A fiatal ezerháromszázasok új
csodát hoznak Európába. A reneszánsz kezdetét Giorgio Vasari (1511-1574), A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek
című munka híres 16. századi szerzője, az itáliai művészet nagy megújhodásának
kezdetét a 13. század végétől keltezi és Cimabue (1240/50-1302 után), illetve
Giotto (1267-1337) firenzei festők munkásságához köti.ł Az országot ezúttal
Toszkánának hívják, új mecénások is kerülnek, majd Petrarca, Dante, Boccaccio,
és a kibomló reneszánsz lelkületében újra viszontláthatjuk külsőre megváltozott
rokonainkat változatlan szellem kíséretében. Firenze, az újetruszk világváros
és a körülötte lüktető táj évszázados szárnyalása a szellem műve volt. Elemi
erejű kinyílása újra emberivé változtatta a halott földrészt. A fényre,
tisztaságra, megújhodásra vágyók, az inkvizíciók égett hústól bűzlő korától
megundorodottak végre friss levegőhöz jutottak, szellemük erejével felszámolták
az intézményesített keresztény terrort. Ráérzett erre Hunyadi Mátyás király
Magyarországa is, gyorsan elterjesztette a magyar lélekhez is közelálló
időtlen, de ott akkor mégis újra friss eszméket és gondolatokat.
Éppen Toszkána, ez etruszk örökség soha
ki nem halt tulajdonosa hirdette meg szellemi szabadságharcát a már majd ezer
éve sötétséget tanítókkal szemben.
Igen, - hát persze, - éppen Toszkána,
Etrúria szellemi és vér szerinti örököse, amely végül Olaszországot is
egyesülésre vitte derűs szellemével.*
ą Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok
nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 109-110. o.
˛ Kenediné Szántó Lívia:
Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 159. o.
ł Rolf Toman
(szerk.): Az itáliai reneszánsz. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998. 5. o.
* Szerzői
megjegyzés: Ez «kicsit fellengzős,
de talán nem átkoznak el érte, bizonyára a felismerés íratta velem».
Dr. Bonaniné Tamás-Tarr Melinda
OSSERVATORIO
*** Ferrara e
l'Altrove ***
http://www.osservatorioletterario.net/
©
FASCICOLO
NN. 33/34 LUGLIO-AGOSTO SETTEMBRE/OTTOBRE 2003
HOME.NET - ARCHIVIO-DGL - ARCHIVIO-DGL1