_____________ Profilo d'Autore __________

Szeretnék bemutatni egy redkívüli személyiséget: Dr. Hábermann Anna Mariát.

Tavaly egy tavaszi napon csengett a telefon a szerkesztőségben. A vonal másik végén egy energikus, de ugyanakkor nagyon kedves és udvarias hangot hallottam: Dr. Hábermann Anna Máriaét. Azt kérdezte tőlem, hogy elküldhetné-e a szerkesztőségünknek az «Utolsó levél Tibornak» («L'ultima lettera per Tibor») c. 2001. októberében megjelent kisregényét. Tavaly szeptemberben ismét egy újabb telefon, amelyben megkérdezte, hogy nem vállalnám-e szeptember 30-án a könyvének bemutatását az első könyvkávéházban, a milánói Tikkunban Vittorio Mangili társaságában (jelen volt a milanói főkonzul, Raffai Géza), aki 1956-os forradalom idején az olasz állami televízió, a RAI, speciális kiküldött munkatársa, tudósítója volt. Ilyen körülmények között ismerkedtünk össze, először e kezdeti lépéseket követő többszörös telefonbeszélgetések, majd pedig a személyes találkozás során. Nem tagadom, hogy nagyon izgultam, márcsak azért is, mert az elmúlt majdnem két évtized alatt ritkán hagytam magam befolyásolni ilyen jellegű közszereplések elfogadását illetően: nagy létszámú közönség előtt való szereplések helyett inkább a kulisszák mögött szeretek dolgozni… Ugyanis így menekülök az egyre zajosabb, üvöltöző külvilág elől, ami nem az én világom. Csendesen, a háttérben működni, s onnan küldeni a munkáim által az üzeneteket, ez az én munkamódszerem: a munkáim beszéljenek rólam, azok legyenek inkább a kirakatban, ne az én személyem.

Ennek ellenére nagyon szívesen elfogadtam, minden vonakodás nélkül a szerző felkérését, márcsak azért is, mert igen nagy hatással volt rám a könyve, amely hazám történetével szoros kapcsolatban áll, amely az én gyökereimnek felejthetetlen talaja, Magyarország történetének egy részével szembesül a cselekmény, amelyhez tagadhatatlanul én is hozzátartozom. Hazám történetének arról az időszakáról szól, amelyről nekem csak indirekt, közvetett tapasztalataim vannak, hiszen abban az időben én még kicsi voltam, két hónap választott el a harmadik életévem betöltésétől, s az igazi történet nem egyezett a meghamisított változattal, az általunk tanultakkal és tanítottakkal. (1983-ban még a Kádár-rezsim diktálta változatot adtuk tovább az ifjabb generációknak.) A későbbiekben is a valós eseményekről imitt-amott csak suttogott hangfoszlányok jutottak el füleimhez, amelyek nem hozzám intézettek voltak, hanem a felnőttek egymás közötti témája volt. Most, a legújabb publikációk révén, a rendszerváltás óta lassacskán kerülnek napfényre az akkori igazi történések.

Ki lenne Dr. Hábermann Anna Maria?

Nagyszerű lehetőségem nyílt őt megismerni két csodálatos, Milánóban töltött napon, ahová életemben először - s eddig még utoljára - tavaly jutottam el. Szerencsém volt hosszasan elbeszélgetni vele, hallgatni a kecses zongorajátékát, s élvezni saját maga előadott verseit.

Miután leszálltam a milánói Központi Pályaudvaron a 12,30-kor befutott Eurostarról, végre szemtől szembe találhattam magam a doktornővel, akivel a találkozás pillanatában egymást átölelve és barátnői csókkal köszöntöttük egymást, s olyan érzésünk támadt már e spontán üdvözlő gesztus előtt, mintha öröktől fogva barátnők lennénk, mintha hosszú idő után végre sikerült ismét találkoznunk! Kistermetű, törékeny, csinos, jó alakú hölgy, fiatalos, egyáltalán nem mutatja valós korát, mindig mosolygó, szememben bűbájos, szimpatikus diáklánynak tűnik, noha majdnem 11 évvel idősebb nálam! Nagyon gyengéd, édes teremtés, annak ellenére, hogy a háta mögött tragikus események emlékei sorakoznak. Róla csak valóban szuperlativuszokban lehet beszélni! S nem túlzás ez részemről.

1943. márciusában az olaszországi Busto Arsizioban született olasz anyától és magyar apától. Tanulmányait a Maestri A. Taborelli, A. Mozzati, G. F. Ghedini iskolákban végezte, majd zongorából 1964-ben a velencei «B. Marcello» Zenekonzervatóriumban diplomázott. Ezután R. Risaliti mesternél fejleszti és tökéletesíti zenei- és zongoratanulmányait zenei interpretációs tanfolyamokon. Szólista koncertzongoristaként működött, valamint Bruno Moretti hegedűművésszel és Carlo Milano gordonkaművészzel triót alkotva muzsikált. A hangversenyezések mellett a siénai Orvostudományegyetemen folytatott tanulmányokat s 1969-ben megszerzezte maximális érdemjegyekkel az orvosi diplomát. Ezek után megszerezte az anesztézia szakorvosi specialitást, majd 1976-ban a «Tanulmány a gerincfájdalom eredetéről s azok megelőzéséről» («Studio sulle cause e la prevenzione delle rachialgie») c. tanulmányával, diplomamunkájával az ortopéd- és traumalológiai szakorvosi specializációt is.

Orvosasszisztensként dolgozott a milánói Orvostudományegyetem Niguarda Kórház Sebészeti Kórtanán és Propedeutika klinikáján. Ugyanebben a kórházban működött, mint altatóorvos és traumatológus is. 1989-ben ortopéd orvos munkatársként ment nyugdíjba, s ezután, mint szabadfoglalkozású szakmai kutatásoknak szenteli életét, kölönös tekintettel a zenei tevékenység következtében keletkezett patologikus jelenségekre.

Pályát, életmódot változtatni ötven évesen sokak álma bizonyosan, de kevesen merik megreszkírozni s még kevesebbeknek adatik meg azt meg is valósítani. Dr. Háberman Anna Maria azon kevesek közé tartozik, aki megvalósíthatta s nem is akárhogyan: orvos feltaláló lett! No, de menjünk csak sorjában:

Nyugdíjazását követően teljesen nagy szenvedélyének, a zenének szentelte idejét - kitűnő zongorista - megosztva tevékenységét a zongoratanulmányok, az orvosi magánpraxis és kutatómunka között, kölönös figyelemmel a zenészek szakmai tevékenységéből adódó patologiákra. Így fel tudta helyesen mérni a zenészek egészségvédelmi igényeit és követelményeit, megtalálva a megelőzés módját. Ennek eredményeként feltalálta a pontosan az ötvenedik születésnapján szabadalmaztatott ergonomikus zongorapadot, amelyet «Linea® dr. Hábermann» néven gyártanak s világsikerre tett szert ez a találmány, s a világ minden táján keresett termék. E nagy sikernek eredményeként a doktornő gyakran tesz eleget különféle zenei konferenciák meghívásának, ahol előadást tart az alkalmazott orvostudomány zenei vonalon érdekelt témáiból.

Az ergonomikus zongorapad különlegessége nem áll másból, mint egy szabályozható, lejtő ülésből. Hála a dupla pantográf mechanikai adaptálásnak, a pad ülőmagasságú szintje négy ponton van szilárdan kitámasztva, ami biztosítja a stabilitást és kiiktatja a nyikorgást vagy más kellemetlen hatást.

A billentyűs hangszeren játszó zenész gerincoszlopa statikus és dinamikus stresszhatásnak van kitéve, mely kihat a test összes izom- és ínrendszerére. Éppen ezért lépnek fel a zongoristáknál gyakori nyaktáji, nyakszirti, lapockakörnyéki, gerinctájéki izomfeszültségek, amelyek kötőszövetek által provokált izomfájdalmakat okozhatnak (Jómagam is tapasztalom - nekem hagyományos zongoraszékem van -, ha már csak három órás gyakorlás után állok fel a zongora mellől...). A hagyományos zongorapad használatakor a pad elülső részén való ülőhelyzet következtében a gerincoszlop nincs megfelelő helyzetben. Az ergonomikus zongorapad esetében viszont igen, ugyanis a zongorista testhelyzete olyan poziciót vesz fel, amelynek következtében a testsúly teljesen a csípőcsontra és az alsó végtagokra hárul. Így a zongorista testtartása hozzájárul a karok szabadságához, különösen ható a billentyűzetre eső szabadesési erőre, csökkenti a gerincoszlop elgörbüléseit s megszűnteti az izomfeszültségeket - amelyek a lábmozgás következétben a hagyományos zongorapadok esetében nagy intenzitással lépnek fel -, mert az ergonomikus pad esetében a pedálok alkalmazásakor a lábak is optimális helyzetbe kerülnek. Ez a testhelyzet ajánlott ülőhelyzetű énekeseknek, fúvóhangszereseknek s azoknak, akik rengeteg órát töltenek el a számítógép előtt. (Magam is kipróbáltam, s valóban tanúsíthatom, hogy mennyire igaz! )

Most pedig az orvosról és zongoristáról térjünk át az íróhoz és költőhöz. Hosszú kutató- és előkészítő munka után megjelent olasz nyelven első könyve, a «Utolsó levél Tibornak» («L'ultima lettera per Tibor») a firenzei Giuntina Kiadó jóvoltából (2001, 126 l., 10,33 €).

- Hogyan született meg ez a kisregény?

- 1984 márciuában kezdődött. Szüleim halála után a páncélszekrényben 1938-1945 közötti családi dokumentumokat találtam. Azok között lapozgattam különösebb érdeklődés nélkül. Majd pedig visszazártam azokat. Majd két év múlva, 1986 decemberében elkezdtem kiselejtezni minden olyan dolgot, amit haszontalannak gondoltam. Újraolvasván a dokumentumokat jöttem rá, hogy mennyire nem tudtam semmit a múltról. Szinte hihetetlennek tűnt számomra, hogy édesanyám és édesapám, akikkel ragyogó kapcsolatom volt, nem adtak tudomásomra semmit. Miért hallgatták el a dolgokat?

- Mit gondoltál a továbbiakra vonatkozóan: hogyan tovább? Volt valaki, akihez fordulhattál segítségért, aki válaszolhatott volna Neked?

- Csak egyetlenegy személy segíthetett nekem… Sant'Ambrogio (szerzői megjegyzés: nálunk Szt. Miklós) és karácsony közötti szabadság alkalmából hirtelen eldöntöttem, hogy Budapestre utazom, ahol még élt édesapám lánytestvére: Inci nagynéném. Mindössze kétszer találkoztam vele: először '56-ban, a forradalom évében, amikor édesanyámmal azért utaztam Magyarországra, hogy megismerhessem őt. Édesapám elutasította a hazautazást, így indokolta meg: «Én oda nem térek vissza többé, mert halottak országa az». Majd édesanyámra pillantva, elsiklott a «Miért?» kérdésem felett s így folytatta: «A szülőhazámban az olasz állampolgárságom nem véd meg, s ha akarják visszafoghatnak». Elfogadtam a válaszát, jól emlékezetembe véstem azt márcsak azért is, mert nem értettem benne valamit, s mindig így tettem, amikor nem volt valami világos előttem.

- Mit tudtál a családodról?

- Nagyon-nagyon keveset: hontalanok voltunk - annak ellenére, hogy én Olaszországban születtem, mint édesanyám - és rólunk a svéd konzulátus gondoskodott 1951-ig, amíg meg nem kaptuk az olasz állampolgárságot.

- Mikor találkoztál másodszor a nagynénéddel?

- A második alkalommal '72-ben láttam Inci nénit. Amikor idejött Olaszországba két hétre. Idegenek voltunk egymásnak: a messzeség és a nyelv, a francia, német, angol keverése a minimális megértés szempontjából akadályoztak a szertartásosság túllépésében. Lelkiismeretfurdalásom van, mert nem tudtam úgy szeretni, mint ahogy kellett volna.

- Visszatértél még Magyarországra?

- A harmadik találkozásunkra vittem magammal egy magyar szótárt, de nem segített sem abban, hogy értsek valamit, sem pedig abban, hogy megértessem magam. Megérkeztem Budapestre mindenféle előzetes értesítés nélkül s akkor fedeztem fel, hogy nagynéném a kórházban volt, s csak a hazautazásom előtt egy nappal adták ki. Taxit fogadtam, s hazavittem. Délután végre megkérdeztem, amit akartam: «Mondd meg nekem légy szíves az igazságot, nem vagyunk mi véletlenül zsidók?» Az ágyon heverve végigmért alulról fölfelé, bizonytalankodott, majd így válaszolt: «Nem véletlen! Igen, zsidók vagyunk, mi, azaz édesapád, én, az apai nagyszülők… tehát a mi családunk, de te nem. Te katolikus vagy, mint az édesanyád és csak jó az, ha az is maradsz! Az antiszemitizmus periodikusan visszatérő, ezt vésd jól a fejedbe! Mégha most nem is tapasztalható, de az mindig ott bujkál a kollektiva tudatalattijában! Mindig is így volt s így lesz mindig: nem lehet bízni, holnap újból fellángolhat s te áldozat lehetsz! Minél kevesebbet tudsz, annál jobb!» Rövid gondolkodás után így fejezte be: «Egyébként a szüleid határoztak így. Tehát fölösleges beszélni róla.»

- Semmi mást nem mondott a nagynénéd?

- Makacsul nyaggattam. Akartam, kellett kapnom válaszokat: «De akkor miért nem hagyták meg azokat a dokumentumokat? Mondd, mi történt, te vagy az egyetlen, aki tudod!» Sikerült meggyőznőm. A szokásos zavaros nyelvi kocktail keverékkel elkezdett mesélni úgy, ahogy az események eszébe jutottak, s egyik gondolat a másik után, az emlékek gyorsan törtek fel, hogy alig tudtam követni s kronológiai sorrendbe tenni a hallottakat. Órákon át mesélt, s a végén így szólt: «Most már elég. Az ügy le van zárva s nem nyitom fel újra, világos?» A borzalom és hihetetlenség jéggé dermesztettek. Még az ezután következő években visszatértem hozzá, de nem volt hajlandó többet semmit sem mondani. '92-ben húnyt el. Kevéssel a halála előtt felhívott telefonon, s azt mondta, egy barátnője bújtatja a nácik elől, akik halálra keresik, hogy deportálják. Nagyon zavart, izgatott volt, semmivel nem tudtam meggyőzni, hogy ez nem igaz, nincs már az a világ.

- Mihez fogtál ezek után az ismeretek után?

- A múlt évben a dokomentumok és fénykép megszerzése érdekében felkerestem azt a személyt, aki az utolsó napjaiban gondozta, s ő azt mondta nekem, hogy aznap délután, amikor engem felhívott, így kesergett a nagynéném: «Unokahúgom nem értett meg semmit mindabból, amit magyaráztam neki, mert az ő reakciója a teljes érdektelenség volt.»

- A beszélgetéseinkből megismervén Téged igazságtalannak tartom ezt az ítéletét! Én egészen másképp látlak… Méghogy érdektelen lettél volna!…

- Érdektelenég! Olyannyira felkavart, zaklatott voltam, hogy tizenöt évbe került míg sikerült feldolgoznom a hallottakat, a megismert tényeket, amikről halvány fogalmam nem volt s életem részévé kellett tennem! Még ma is csak tapogatózom. A birtokomban lévő dokumentumok hiányosak, olyan levelek, amelyek számomra egy ismeretlen nyelven íródtak, s rendkívüli fáradságomba kerül, hogy megértsem azok tartalmát, a feltörő emlékek ködösek: lassacskán kezdtem összeilleszteni azokat a töredékeket, mondatokat, helyzeteket, amelyek történésük idején számomra érthetetlenek, megmagyarázgatatlanok voltak!

- Fel tudnál hozni néhány példát?

- Itt van például egy: a bátyám fényképe hírtelen eltűnt otthonról. Akkor történt, amikor tudni akartam, hogy miért nem élt velünk. Azok a sokat mondó csendek is…: amikor nem kaptam a kérdéseimre választ, megtanultam, hogy nem szabad kérdeznem… Így kitörlődött az emlékeimből nagyon sok pici jelzés, amin elgondolkodhattam volna.

- Így rengeteg kérdés maradt nyitva, rengeteg kétség… Ennek ellenére volt valami kiinduló pontod… Avagy tévednék?

- Abban ringattam magam, hogy vannak biztos kiinduló pontjaim, de csak becsaptam saját magam: kikerültem nagyjából a rejtélyes élményeimet, a kellemetlen vagy disszonáns tapasztalatokat. A rendelkezésemre álló biztos elemek ugyanakkor megrendítettek.

- Vagyis, mit jelentene ez? Fogalmazhatnál világosabban?

- Édesapám lánytestvére Budapesten lakott, amikor a magyar nácik, '44 végén összegyűjtötték a zsidókat egy téglagyárban s erőltetett menetben kényszerítették őket Hegyeshalomig; édesapám testvérét a németek feltoloncolták egy vagonra s hat napos út után megérkeztek Rawensbrückbe, majd Lipcsébe küldték egy fegyvergyárba, végül vasútépítésre kényszermunkára. Elkerülve a gázkamra-halált és a halálmenetet, három havi gyaloglás után megérkezett Budapestre, s felfedezte, hogy az egész családból az egyetlen életben maradt az édesapámmal együtt, aki Olaszországban élt. Férjéről, Goldschmit Ernőről semmi híre nem volt már '39 óta, mivel a kényszermunkáról sosem tért vissza, amire a magyar zsidók 18 és 40 év között kényszerítve voltak. Az apai nagyszülők ellenben Csátalján éltek az Alföld Mohácstól észak-nyugatra elterülő, gazdag szőlőtermő vidékén. Mint minden falusi «vidéki», a deportáltak sorsára jutottak, amint a náci Szálasi hatalomra került. Andor nagypapa, laikus és a társadalomba integrált művelt zsidó orvos és felesége Málvin, aki orvosasszisztens volt férje mellett '44 május 15-én lettek elhurcolva a otthonukból, földjükről azok által a paciensek által, akiket ötven éven át kezelt, gyógyított; s így a népes testvérek, nagynénik, nagybácsik a gyerekeikkel együtt el lettek hurcolva: senki nem tért vissza a kényszermukatelepekről. Tamás, akinek a fényképe eltűnt attól a pillanattól kezdve, amikor elkezdtem kérdezősködni, csak apai ágon volt testvérbátyám. A diszkrimináló «numerus clausus» razzista törvény miatt már a '20-as évektől korlátozott volt a zsidók felvétele a magyar egyetemekre. Édesapám Bécsben tanult az Orvostudományegyetemen, ahol a 23 évesen megszerzett orvosi diploma előtt feleségül vette évfolyamtársát, Rózsit. A kis család nem tért vissza Magyarországra, ahol a jobboldali kormány volt hatalmon s megbélyegezte édesapámat, mint nemkívánatos személyt, mert trotzkijsta volt: először Németországban éltek Trierben, Aachenben, Schwarzwaldeban, majd pedig Olaszországban, ugyanabban a vidéki kisvárosban, ahol én születtem és nőttem fel.

- Hihetetlen, hogy minderről semmi tudomásod sem volt…

- Igen, hihetetlen: ahol mindenki mindent tudott, csak én nem tudtam semmiről; nem tudtam, hogy édesapám zsidó volt, sem azt, hogy zsidó volta miatt egyik kollégája feljelentette; nem tudtam azt sem, hogy már korábban nős volt s hogy később elvált. Arról meg méginkább nem volt halvány fogalmam sem, hogy az én olasz rokonaim ismerték a másik családot is… Egy unokatestvérem őszintén, csak néhány hónappal ezelőtt, vallotta be nekem, a következőket mondván: «szép erős és élénk fiú volt a fivéred, zöld szemei voltak, mint édesapádnak; csak kissé elnyújtottabbak… emlékszem édesapád első feleségére: nagyon szép, magas, elegáns nő volt…».

- Miért nem beszélt eddig erről soha?

- Nem tudott. Talán megtiltották neki, hogy szóljon erről bármit is… Ötven esztendő csend…, hallgatás!…

- Éppen ezért különös a hatása az «Egy árnyékhoz» («Ad un'ombra») c. versed, amelyet éppen tizennégy évesen írtál egy különös álomból való felébredésed után, aminek valóságáról csak '86-ban szereztél tudomást, mintha megérezted volna, hogy Magyarországon élő Tamás bátyádat az anyai nagymamájával és az apai nagyszüleivel együtt '44-ben deportálták, akinek létezéséről akkor még semmit sem tudtál. Lennél szíves felolvasni ezt a versedet?

Anna Maria hangosan olvassa az olasz nyelven írt költeményét, ami még nekem is hátborzongatást okoz. Íme a vers magyarul:

Egy furcsa érzés-szenzáció

igen

ugyanakkor alattomos és vígasztaló

bús és jeges,

mely apránként meglepett.

Egy remegés, rejtélyes,

mely átlebben

s szilánkokra töri testem

egy szélfuvallat,

mely meglebben

s egyet arcomra ver,

egy gondolat,

egy, a zakatoló szürke gondolatokból

engem megrohanó

komor s hátborzongató,

egy szeretet- és halál-lehellet,

mely fúj bennem.

Ősz van.

Sztyeppi ősz van

kopár, gonosz, szürke.

És ott lent az ég s a föld is szürke.

De ti nem tudjátok

nem tudhatjátok

s nem is láthatjátok.

Én igen.

Azt a szürke árnyt a szürkeségben,

mely bolyong,

se nem élő, se nem holt,

mely van és nincs jelen,

mely üvölt az üvültő szélben,

mely sír a síró vízben,

mely remeg a fagyos jégben

mely rabbá teszi a lelkét

és a testét

és könyörög békét.

Az árny békéjét…

- Van valami híred bátyádról, Tamásról?

- Itt van ez a kevés kis információ, amit Hábermann Tamásról tudok: '28-ban vagy '29-ben született; a szülők válását követően visszatért Magyarországra az édesanyjával s az anyai nagyanyjára lett bízva. '35-től Baján élt, ahol gimnáziumba járt. 1944-ben fogták el a nagymamájával együtt; tizenötéves volt, de nagyobbnak látszott. Nem lehet tudni melyik gyűjtőtáborba vitték, mi lett a sorsa: attól a pillanattól kezdve nyoma veszett és édesapám, aki '38-ban látta utoljára, nem hallott felőle azóta semmi hírt, még a keresés ellenére sem. …Szeretném tudni, ha valaki emlékszik arra, hogy találkozott vele valahol…

- Ez egy nagy dráma, sajnos sok más közül, abból az időkből egy családi tragédia… A könyvedet olvasva jól éreztem, hogy minden sora mögött egy személyes családi tragikus élmény rejtőzik, s nemcsak az írói fantázia eredménye… Elmesélnél valamit a regény keletkezését megelőző körülményekről?

- Négy évvel ezelőtt, barátok otthonában egy olyan periodikát lapoztam, amiről egyáltalán nem hallottam, létezéséről tehát nem tudtam… Egy aprón szedett szöveges sorra lettem figyelmes, amelyben «Shoah gyermekeit» hívják össze. Sosem hallottam róluk, azt sem tudtam kicsodák. Így érdeklődtem kilétükről. Amikor megtudtam, hogy azokat az embereket hívja össze ez a társaság, akik direkt vagy indirekt náci üldözésben részesültek, feljegyeztem a találkozó helyét és időpontját, s az adott napon elutaztam oda. Megérkezvén Milano Marittinába, az adott szállodában csak hemzsegtek a számomra ismeretlen összegyűltek. Klasszikus partra vetett halnak éreztem magam: senkitől nem kérdeztem semmiféle információt és senki sem kérdezte, hogy én ki vagyok, mit akarok, nem tudtam semmit az ebraizmusról és fogalmam sem volt, hogy fogadott volna az a közösség.

Egyik konferencia-teremről a másikra jártam, figyelemmel kísérve az előadásokat, figyelmet fordítva a szokásokra és problémákra, amelyekről az előadások szóltak. Megállapodtam egy kis teremnél, ahol költségvetésekről és programokról beszéltek. Megnyugtatónak tűnt ez a csoport, s lábujjhegyen bementem a terembe s leültem a leghátsó sorban… Ebédszünetben tengernyi hangoskodó ember nyomult a kimondottan «kosher» büfébe, ahol hallatlan nagy tömeg volt, ahol ismerősök köszötötték egymást. Fel is merült bennem, hogy én: «mit is keresek itt, ezen a helyen?»… s küzdöttem magammal, hogy menjek-e vagy maradjak. Végülis maradtam, mert szerettem volna megoldani problémámat, s itt reméltem, hogy megtalálom rá a választ, a megoldást. A hotel asztalánál ülve az egyik felemen Paolo Ruggero Jenna ült, aki egy borzalmas szöveget olvasott fel; a másik oldalamon pedig Daniel Vogelmann kommentálta irónikus belenyugvással az elhangzott szöveget, s egyszercsak közbeszóltam ezekkel a szavakkal: «nem tudom, hogy jogom van-e Shoah gyermekei közé jönnöm, de ha elmesélhetném a történetemet, talán tudnának…»

1998-ban történt. Barátok lettünk. A következő esztendőben újabb Shoah gyermekeivel találkoztunk s két napon keresztül beszélgettünk Dina Wardi pszichológusnővel. Hazaérve elkezdtem írni. Abból a sok zavart érzelemből, amely gyakran ellentétes, nehezen elemezhető, állandóan változó, el-eltűnő, bizonytalan érzéseimből, amelyek Milano Marittinába kényszerítettek, a történet elmesélésére való késztetésből, ugyanakkor a dokumentálás-igényemből megszületett ez a kisregény. Édesapámnak ajánlottam fel, Tamás bátyám, Andor és Málvin nagyszüleim emlékének dedikáltam. A Shoahnak szentelt pár oldal elkerülhetetlen a főszereplő, Tibor karakterének hangsúlyozásához, a regény cselekményének ihletője családom története. Négy év telt el azóta, hogy kopogtattam az ajtón s küzdök identitásom megtagadása és annak meglelése közt, marcangoló kétségek és váratlan bizonyosságok keresztüzében. Nem érkeztem még el az igazság tisztánlátásához, nem tudom, hogy valaha eljutok-e odáig, de azért örülök annak, hogy kerestem helyem Shoah gyermekei között.

- Összefoglalnád röviden, hogy miről is szól tulajdonképpen a könyved? A bevezető fejezetből egyből kiderül, hogy a cselekmény legnagyobb része magyar földön játszódik…

- Igen… A vezérfonál az olasz Chiara utolsó, 1956-ban Tibornak írt levele, amikor fiatal és szerelmes volt a magyar egyetemistába. A levél visszakerült Chiarahoz, a magyar követség egyik hivatalos embere nyújtotta át személyesen a zongoraművésznőnek. Újraolvasván az általa fiatal szerelmesként írt levelet Chiara ismét átéli azokat az időket a megismerkedésüktől az '56-os magyar forradalom leveréséig.

A két fiatal episztoláján keresztül bontakoznak ki az alantas, fekete magyar- és egyben a világtörténelem atrocitásai.

- Köszönöm szépen, s reméljük, hogy ezen riport olvasása után talán akad valaki, aki valóban ismerte féltestvér Tamás bátyádat, s hasznos információkkal szolgálhat: hogy végre bizonyossághoz juthass, legyen az akár rossz, akár jó hír. Mert nincs rosszabb, mint bizonytalanságban élni, különösen, ha szeretteinkről van szó!

A Tikkun könybemutatójára várva e riport anyagát képező beszélgetésünket Hábermann Anna Maria doktornő és zongoraművész versolvasással és csodálatos zongorajátékával Beethoven, Mozart, Brahms, Schuman, Csajkovszkij remekműveit tolmácsolva teszi még vonzóbbá s találkozásunkat még emlékezetesebbé. Anna Maria befejezésként felolvasott versével szeretnénk búcsúzni:

MIKOR

mikor

egy gombóc ül a torkon

mikor

a sírás kitartó

mikor

a baráti kéz

mikor

kezed elengedni kész

mikor egy arc ködbe vesz

mikor

az emlék távol lesz

mikor

az idő bevégez

mikor

egy levél eredménytelen

mikor

örökké várni

mikor

a reményt látni átváltozni

mikor

sebez a csalódás

mikor

fáj a búcsúzás

mikor

a nap kiolt

mikor

a nemlét

mikor

a lét

mikor

Ferrara, 2003. május 2.

A MON-nak készült ez a változat…

OSSERVATORIO LETTERARIO

HOME