Emlékek... Idővel a szomorú, kellemetlen események eltörpülnek, s csak a szépre emlékezik az ember, különösen az, aki távol él hazájától. Más szemüvegen át szemléli a múltat és jelent, más mércével mérlegel már, s hajlandó a megbocsátásra, még akkor is, ha annak idején bizonyos cselekedetek, személyek igen mély és sokáig verző sebeket hagytak lelkében... Én is így teszek: "csak a szépre emlékezem..."

Szerettem a Botevet. Örömmel jártam ide tanítani, nagyon szerettem a munkámat. Tudatosan készültem erre a pályára szüleim ellenkezése és lebeszélése ellenére. Nekem, akinek a véremben van, több generációs örökségként már a génjeimben taláható ezen hajlam — a sors és akarat nem sugallhatott mást, mint ezt a pályát választani. Emellett egy másik nyomós okom is volt: mégpedig a sok elszenvedett, politikai szemléletben gyökerezett igazságtalanság, amely arra ösztökélt, hogy megmutassam, lehet igazságosan is oktatni, nevelni. Talán nem szerénytelenség azt állítanom, hogy nagyjából sikerült önmagam előtt bizonyítanom.

Nem felejtem el a "néma" Robi alakját és esetét, akiből senki sem tudott egy szót sem kihúzni. Az első alkalmakkor én is így voltam vele, s aztán megtörtént a csoda: minden egyes óráimon úgy jelentkezett, hogy majd kiesett a padból, s ragyogó arccal válaszolt a kérdéseimre. Pista, az akkori igazgatóhelyettes is meglepődött: óralátogatásai során maga tapasztalhatta ezt a nagy változást. A fiú felismerhetetlen volt, mintha kicserélték volna. Nagyon is jól emlékszem, hogy amikor feleltettem, az egész osztály úgy drukkolt neki, mint egy sportversenyen: "Hajrá, Robi, meglátod, sikerülni fog!" - s felelete végén, amikor a megérdemelt osztályzatot megkapta kitört a vastaps.

Vannak, sajnos, szomorú események is. llyen egy elhunyt kis tanítványom, az osztályombeli Éva tragédiája: 18 évesen távozott el, de nagy akaraterővel, súlyos betegen, az utolsó pillanatig tanult, le is érettségizett. Egészségi állapota dacára is készült az Életre.

Gyakran barangolok gondolatban hazai tájakon. Eddig, legtöbb alkalommal, amikor magyar földre léptem, torkom, gyomrom összeszorult, szívdobogásom megszaporodott a nagy boldogságtól. Tizenöt éve élek távol*, s a hazámra gondolva elhatalmasodik rajtam a honvágy, amely nagyon erős, s csak ideig-óráig lehet elhallgattatni. Azóta, hogy Olaszországban élek, szülőföldem minden zúga kedvesebb, jelentékenyebb számomra. Ha tudnám, átölelném az egész hazámat! Itt mindennek: égnek, földnek, levegőnek más a színe, más az illata. Magyar színek, magyar illatok... az édes szülőhaza illata!

Igaz, kettős az én jogállapotom:

HOME DIGILAND - HOME SUPEREVA - HOME ARTIGRAFICHE